„Egy este épp a feleségem mögött álldogáltam, aki rendes szokása szerint a jegyeket árusította a kabaré pénztárában. A pénztár kis ablaka előtt gróf Károlyi Mihály jelent meg egyik rokonával. — Kehek két jegyet, de kijelentem, hogy mi egyedül akahunk ülni. Se jobbról, se balról ne üljön senkise.

Tudniillik ekkor még ez volt a világnézete. A feleségem azt ajánlotta, hogy ily körülmények közt a legjobb lesz, ha egy páholyt vesznek. Mert hogy a nézőtéren egyedül üljön a gróf úr, az nagyon nem jó volna — a kabarénak.
— Na és hány hely van egy olyan páholyban? — kérdezte a gróf.
— Öt — felelte a feleségem.
— Na és mást nem fognak oda beültetni?
— Természetes, hogy nem, ha már egyszer meg tetszett venni a páholyt.
— Na és mennyibe kerül egy ilyen páholy?
— Harminc korona.
A gróf odalökött a polcra egy százast és fölháborodva mondta:
— Hahminc kohona? Hát ez kehem valóságos hablás!
A feleségem mentegetődzni kezdett, hogy a páholyban öt hely van, ő arról nem tehet, hogy az urak egyedül akarnak ülni. De talán vegyenek két zsöllyét, az is egészen jó, és csak tizenkét koronába kerül. De a gróf makacsul ismételte: 
— Két embeh számáha hahminc kohona — ez valóságos hablás! Igenis! Adjon vissza a száz kohonából és punktum.
De én hirtelen kinyúltam az ablakon, kikaptam kezéből a jegyet és visszatoltam a pénzt.
— A gróf úr számára nincs jegyem. Se olcsóbban, se drágábban.
Megismert és rám mosolygott:
— Nono! Azéht nem kell mindjáht meghahagudni!
Elkomolyodva feleltem:
— Természetesen, én nem haragszom, gróf úr, csak nagyon, de nagyon el vagyok szomorodva. Tetszik tudni, gróf úr, a múlt nyáron Párizsban voltam, egy este épp a boulevard Strassbourg-on lődörögtem a „Scala” nevű huszadrangú kis külvárosi színház előtt. Egy autóból a gróf úr szállt ki, a portásnak, aki a kocsiból kisegítette, a mellényzsebéből egy aranyat
adott borravalónak, aztán a guichet-hez ment és egy százfrankosért váltott egy páholyt egyesegyedül magának. Én akkor arra gondoltam, hogy Magyarország csak egy kis ország, széles e világon még hány ilyen ország van és milyen jó dolog lehet művészetet csinálni Párizsban, ahová a világ minden részéből aranyban hozza el a fölös pénzét a gazdag. És én itt iparkodom valami újat, valami jót csinálni, arra iparkodom, hogy magyar művészek és írók annyi fizetést kaphassanak, hogy megmaradjon a kedvük a művészetükhöz és a gróf úr rablásnak nevezi, mert harminc koronát kérünk egy ötszemétyes páholyért, amelyben kettedmagával akar ülni... Már látom, hogy ezt a kabarét nem a gróf úr számára csináltam.
Az ősi törvény, amely arra kötelezi az embert, hogy a megkezdett történetet be is fejezze, késztet annak a közlésére, hogy a gróf ezután gyakori látogatója volt a kabarénak.”

Nagy Endre: A kabaré regénye