Isten éltesse Sára Sándort!
Döbbenetes nagytotálokban és katartikus közelképekben fogalmazta meg azonnal felismerhető egyediséggel mindazt a pusztítást, ami az emberi kapcsolatokban és a magyar történelemben az évszázadok folyamán végbement. Tabudöngető történelmi dokumentumfilmjeivel pedig feltárta a 20. századi magyar történelem poklait, a szenvedő emberek sorsát.
„Ha meglátunk egy Sára Sándor fényképezte jelenetsort, a legszebb magyar tájversekhez és festményekhez hasonló szuggesztivitással és erővel érezzük benne a táj líráját, a föld anyagát, a történelem pulzálását. Ott érezzük a Cigányok vályogviskói közé hosszan fahrtoló kamera nyomán, a Sodrásban geometrikus, ég nélküli Tisza-partjának, a Tízezer nap házsorainak nagytotáljaiban, a Vízkereszt hatalmas, hófútta barázdáiban, az Árvácska szikeseiben, a 80 huszár megmászhatatlan sziklahátaiban, a Sodrásban és a Feldobott kő sötét jegenyefasorában vagy a Szindbád önironikus tájaiban. De e festői, személyiségként lélegző tájarcok mellett ugyanilyen vizuális erővel telítettek belső tájai: az emberarcok is. A közép-kelet-európai sors szólal meg a Cigányok, a Feldobott kő, a Tűzoltó utca 25. vagy a Pergőtűz emberarcain. Kamerája nyomán sokféle ecsettel, színnel-fénnyel jelenik meg a magyar népi és városi hagyomány folklórja, tárgyi motívumainak gazdagsága, a képzelet egyéni víziókat teremtő játékai.” (Fazekas Eszter: Tájarcok és emberarcok. Pro Patria. Sára Sándor 80.)
