Szociáldemokrata tiltakozás az ország feldarabolása ellen, katonai szemle a cseh-szlovák demarkációs vonalon Szép Ernővel, szpáhikat lőnek agyon a Perl-féle vendéglőnél és sztrájkba lépnek a bérkocsisok – így telt a tél vége 100 évvel ezelőtt.

A berni konferencia

1919. február elején, a párizsi béketárgyalásokkal egyidőben a svájci fővárosban, Bernben szocialista konferenciát rendeztek, melyre a világ minden tájáról érkeztek delegációk. Szándékosan erre az időpontra időzítették az esemény megtartását, a kongresszus résztvevői ugyanis bíztak abban, hogy az általuk meghozott határozatoknak döntő befolyásuk lesz a béketárgyalásra, különösen a munkástörvény és a területi kérdések terén.

Magyarországot a magyar szociáldemokrata párt küldöttei, Buchinger Manó, Bíró Dezső, illetve Kunfi Zsigmond, az új Berinkey-kormány közoktatásügyi minisztere képviselték. A magyar delegáció már a konferencia február 3-ai, hétfői megnyitását megelőzően, az előkészítő tanácskozásokon hatalmas sikert könyvelhetett el. Ugyanis a területi kérdések bizottságának vasárnapi ülésén elérték, hogy a kongresszus elé terjesztendő határozati javaslatot Magyarország javára megváltoztassák. Buchinger Manó a cseh állásponttal szembehelyezkedve kiállt amellett, hogy „a népszavazás az egyetlen jogi alapja az országhatárok megváltoztatásának és elengedhetetlenül szükséges”, s indítványozta ennek mihamarabbi megtartását semleges ellenőrzéssel. Indoklásában hivatkozott arra, hogy a magyar forradalmi kormány ebben a tekintetben teljesen a jog álláspontjára helyezkedett, a megszálló csapatokkal szemben nem fejtett ki ellenállást bízva a párizsi békekonferencia és a berni kongresszus igazságos döntésében. Kérte a bizottság tagjait, hogy nyilvánítsanak érvénytelennek mindenféle erőszakos területi foglalást, figyelembe véve olyan gazdasági szempontokat is, hogy Magyarország a kőszéntől, vastól, fától, sótól megfosztva teljesen életképtelen.

 A másik magyar küldött, Bíró Dezső a katonai megszállást végleges hódításnak tekintő cseh delegációt szólította meg, megkérdezve tőlük, hogyan tartják összeegyeztethetőnek szocialista gondolkodásukkal azt, hogy Salgótarján megszállását pusztán stratégiai okokból tartják szükségesnek. Az előkészítő bizottság elfogadta a magyarok érveit, s ennek megfelelően módosította indítványát, hangsúlyozván a népszavazás feltétlenül szükséges voltát. Ennek köszönhetően a kongresszus résztvevői olyan határozatot hoztak, mely tiltakozik mindenféle erőszakos annexió ellen, s elfogadhatatlannak tartja, hogy egyes országok a háborúba való beavatkozásért jutalmul idegen területeket kapjanak. A csehek indítványát pedig, mely a felsőmagyarországi népszavazást feleslegesnek mondta ki, elutasították.

Az egyhetes konferencia a területi kérdéseken kívül többek között állást foglalt abban, hogy kit tart bűnösnek a háború előidézésében – egyértelműen Németországot jelölve meg felelősnek. Határozatot hozott arról, hogy a népszövetség vegye fel hatáskörébe a munkásvédelem kérdéseit is – ebben a kérdésben Kunfi Zsigmond tartott nagy hatású beszédet. Végül hangsúlyozta az orosz bolsevizmustól való elhatárolódás fontosságát, de ennek érdemben való tárgyalását egy további konferencia feladatául tűzte ki.

Buchinger Manó a Nouvelles Hongroises szerkesztőségének adott interjújában így nyilatkozott a kongresszus eredményeiről: „A kongresszus második napján elmondott beszédemben figyelmeztettem a kongresszust, vigyázzon, nehogy Párizs lerombolja, amit Bern fel akar építeni. A magyar kérdésben a magyar delegációnak az volt egyetlen törekvése, hogy a konferencia, amennyire tőle függ, igazságos legyen országunkkal szemben. Most, a kongresszus befejezése után az a meggyőződésem, hogy ebben a tekintetben jól végeztük dolgunkat.”

Szemle a cseh-szlovák demarkációs vonalon, avagy egy forgatás története

1919. február 16-án Pogány József, a katonatanácsok kormánybiztosa szemlére indult a cseh-szlovák csapatok által megszállt, illetve a magyar kézen lévő területek között húzódó ideiglenes határvonalra, ahol az I-es honvédek törzsszázada állomásozott. Négy meghívott újságíró kísérhette el útjára, melyről végül három különböző cikk jelent meg a napilapokban. Egy szűkszavú, tényszerű híradás és két személyesebb hangvételű, melyek közül az egyik egy különös, költői leírássokkal teli élménybeszámoló lett. Ez talán annyira nem is meglepő, hiszen szerzője maga Szép Ernő költő, drámaíró, aki 1910-től Az Est munkatársa volt. Az útra vele tartott „Az Est filmistája nyurga gépjével” – olvasható a beszámolóban –, hogy felvételeket készítsen az eseményről a híradó számára.

A Rákóczi úton az Újságírók Egyesületének a kapuja előtt volt a találkozó vasárnap reggel, 8-kor indult el a társaság két autóval. Pogány kormánybiztos mellett Moór főhadnagy és Práger tizedes, bizalmiférfi voltak még a küldöttség tagjai a katonatanács részéről. A leírást olvasva szinte együtt utazunk velük, látjuk az elsuhanó tájat, falvakat. „A templomos Vácon átal, mákonyos vasárnap reggeli falukon átal, libás, juhos mezők között, hóval meszelt hideg tájon átal, ábrándos halmos magyar megyén átal, fél tízre Rétság község piacán voltunk.” Szép Ernő szubjektív beszámolójának köszönhetően a látogatás nem hivatalos részébe is bepillanthatunk. Sőt, magába a forgatásba is nyerünk némi betekintést: „Kiszállás. A filmista kiáll, már csavar is.” Nekünk többek közt a száz évvel ezelőtti kifejezések miatt, a korabeli olvasóknak pedig azért lehettek ezek a részletek különösen érdekesek, mert a cikk megjelenése után egy héttel már láthatták is az akkor készült felvételeket, megelevenedett a mozivásznon mindaz, amiről addig csak olvastak. A részletes leírásnak köszönhetően pedig számunkra is pontosan beazonosíthatóvá válnak utólag a forgatási helyszínek.

Rétságon az elhangzó köszöntések és beszédek után: „Szilvórium, pogácsa a körjegyző úr házában. Az autók röfögnek. A század keményen ellép. Éljen. Indulunk Balassagyarmat felé. Ebédelni Rétságon ebédelünk majd visszafele jövet.”

Szügyön is megállt a társaság rövid időre, hisz a tüzérség az ottani Hanzély-kastélyban kapott elhelyezést. Az itteni forgatás érdekessége, hogy az operatőr megörökítette Szép Ernőt is a kastély lépcsőjén pózolva. A felvétel minden bizonnyal nem a híradós beszámoló számára készült, nem került bemutatásra, így nem is tudtunk róla, 100 évig lappangott. A nemrégiben előkerült kameranegatívok és kivágatok között leltünk rá. A helyszínt az író mögött látható korlát alapján lehetett beazonosítani. Ez a rövid kis filmrészlet igazi kuriózum, hisz az egyetlen eddig ismert mozgókép Szép Ernőről. A képet elnézve nem véletlenül jellemezte így az írót jó barátja, Tarján Vilmos, aki szintén Az Est riportereként dolgozott akkoriban: „Szép Ernő sohase volt hangos, sohasem kellemetlen, sőt ellenkezőleg, mindig szerény és kedves, szinte alázatos.”

A látogatás végső állomása az ideiglenes határvonal volt, s az ott szolgálatot teljesítő katonák. „Hát most már ki a demarkációs vonalra. Az Ipoly folyó, az a demarkációs vonal. Oda gyalogolunk. Honvédek sétálgatnak, állonganak az ország útján, piros meg nemzeti szallagos sipkákkal. Karabély szorul a hátukon. Két hadnagy fiú előjön, jelenteni. Bátrak, bizalmasak. Kedves fiúk, mint ifjúsági regényben. A honvédek szalutálnak, tovább cigarettáznak. Itt az Ipoly. Sovány finom, álmodozó kis vidéki folyó. Demarkációs vonal. A hídon túl nem volna szabad mennünk. Azok a magos házak ott, azok a váz fák, az Kóvár palóci falu, az már a csehség alatt van. De csend van, semmi cseh nem látszik, egy kiöntés jegén egy vastag klapec korcsolyázik ott fél korcsolyán. Fél lábbal hajtja magát, úgy élvez. A filmista nekiállott a fölvételnek. Ez a klapec is rájön tán a képre.” Remélhetőleg ezek a felvételek is előkerülnek majd egyszer… Beesteledett, mire a társaság visszaindult Budapestre.

Szép Ernő végül igazi humanistaként zárja beszámolóját: „Bár a tavasz is csendes volna majd, bár csuda mód menne majd minden, csuda értelmesen, gyengéden. Ne esne egy csepp piros vér se, egy csepp se több, de soha.”

 

A Lehel utcában agyonlőtt szpáhik temetése

Egyes források szerint épp a szesztilalom enyhítésének napján, más lapok szerint egy nappal korábban, február 11-én késő este történt, hogy két szpáhi betért a Lehel utca 21. szám alatti Perl-féle vendéglőbe. A francia gyarmati lovas katonák látványa ekkor már nem volt szokatlan a pestieknek, már több mint egy hónapja tartózkodtak a fővárosban az antant akaratából. Különösen ezen a környéken lehetett velük gyakran találkozni, hisz legtöbbjüket a közeli Albrecht laktanyában szállásolták el.

A vendéglőbe belépve ott borozó vadászkatonák és civilek társaságához csatlakoztak. Az egyik szpáhi ekkor már kissé ittas volt, s fegyverét eladásra kínálta az egyik vadászkatonának, Morócz Józsefnek, aki hajlandó volt 26 koronát adni érte. Amint a fegyvert magához vette, a másik szpáhi közbeszólt, hogy adja vissza, s cserébe visszakapja a pénzét. Kisebb összeszólalkozás után végül ez meg is történt, majd a két szpáhi távozott a vendéglőből. A vadászkatonákban azonban gyanú ébredt, hogy esetleg rabolni indulnak, minthogy már napok óta folytak a környéken hasonló garázdálkodások. Állítólag több járókelőt is kifosztottak, s az egyik péküzletből pedig nagyobb mennyiségű kenyeret vittek el két nappal korábban. A katonák közül ketten gyorsan fizettek és a szpáhik után eredtek. A Lehel utca Aréna út sarkára érve segítséget kértek az ott álló trénkaszárnya két őrmesterétől, akik azonnal csatlakoztak a vadászkatonákhoz. Arra haladt egy tíz főből álló népőrségi járőrosztag is, akik szintén csatlakoztak hozzájuk.

A szpáhik, mikor észrevették, hogy követik őket, levették vállukról a fegyverüket és támadó állásba helyezkedtek. A népőrségi jelentés szerint a két szpáhi lőtt először, erre tüzeltek vissza a járőrök. Az egyik szpáhi azonnal meghalt, a másik pedig megsebesült, a négy lövésből három őt találta el. A Rókus-kórházba szállították, ahol a rendőrség megbízottja, Benárd Vilmos rendőrkapitány, beosztott összekötő tiszt és Ameil francia százados hallgatták ki. A sebesült csak annyit mondott, hogy az ő fegyvere nem is volt megtöltve és így nem is adhatott le lövést. A fegyverszakértők ezzel szemben megállapították, hogy a puskából leadtak egy lövést, bár az is igaz, hogy tölténytáskájából egyetlen golyó sem hiányzott. A katona reggelre belehalt sérüléseibe. Pár nappal később, február 15-én temették el őket az új köztemetőben katonatársaik részvételével mohamedán rítus szerint.

Bérkocsis sztrájk

Buda és Pest személyforgalmának jelentős részét már 1700 óta bérkocsisok bonyolították le. Előbb a budai, majd több mint száz évvel később a pesti városi bérkocsisok céhe is privilégiumot nyert. A város felügyelete alá tartoztak, jogaikat és kötelességeiket a város írta elő. Zárt társaság volt mindkettő, az új engedélyek kiadásakor a hatóság köteles volt figyelembe venni a mesterjog-tulajdonosok számát. Ennek ellenére a pesti bérkocsisok száma egyre nőtt. Pest és Buda egyesítése előtt számuk 264 fő volt. Az egyesítést követő gazdasági fellendülés eredményeképp 1912-re, mikor az első autótaxik megjelentek, már kétezer lófogatú bérkocsi állt a fővárosiak rendelkezésére. A kétfogatú kocsikat fiákernek, az egyfogatúakat konflisnak nevezték.

Rendelet szabályozta a viteldíj mértékét, tiltotta a kocsisoknak a gorombáskodást, a lovak kínzását, kötelezővé tette a kocsik és a lovak tisztán tartását. Mindezek ellenére a háború végére a morál igencsak megromlott, egyre rosszabb hírük lett a kocsikat hajtó bérkocsissegédeknek. A háború kitörése óta hatszor emeltek viteldíjat, válogattak a fuvarokban, leginkább csak rövidtávúakat vállaltak a zabhiányra s a lovak gyatra állapotára hivatkozva. Ha mégis rá lehetett venni őket hosszabb fuvarra, azt csak fejedelmi borravaló megfizetésével tudta elérni az utazóközönség, sokszor zsarolás árán. A budapesti államrendőrség jelentése szerint csak egy év alatt 1794 feljelentést tettek a „jól ismert basáskodások” ellen. Lóversenynapokon alig lehetett a belvárosban szabad kocsit találni, mind a versenypálya körül várakozott száz-kétszáz koronáért előre lefoglalt fuvarokra. Ugyan a korabeli utasok mind a bérkocsissegédeket szidták a tarthatatlan állapotok miatt, ők ugyanúgy csak áldozatai voltak a kialakult rendszernek, kiszolgáltatva a bérkocsik tulajdonosainak, akik akkor is beszedtek tőlük a nap végén 60-70 koronát a konflis után, a fiáker után pedig 140-150 koronát, ha aznap egyetlen fuvarjuk sem volt.

A Magyarországi Szállítási és Közlekedési Munkások Országos Szövetségében szervezkedett bérkocsissegédek mozgalmat indítottak, mely egyaránt irányult féktelen kizsákmányolásuk, illetve a közönség zsarolásának megszüntetésére. A taxirendszerből általunk is jól ismert taxaméter, azaz a kilométerdíj alapú taxióra bevezetését követelték. Fél éves küzdelmük eredményeképp 1918. december 1-én megállapodás született, hogy attól kezdve a mindenkori bevételük 75%-át kell csak leadniuk gazdájuknak, 25%-ot megtarthatnak. A bérkocsitulajdonosok ezt a szerződést azonban nem tartották be, mert kevesellték az így beszedett pénzt, és segédjeiket továbbra is arra kényszerítették, hogy zsarolják a publikumot. Emellett pedig többször is kérvényezték, hogy ötszörösére emelhessék a viteldíjat. A főkapitányság ezt minden alkalommal a leghatározottabban elutasította. A bérkocsissegédek szintén a rendőrfőkapitánysághoz fordultak a megállapodás betartatása ügyében, majd január 3-án délutánra gyűlést szerveztek a Klauzál térre. Több mint hatszáz fiáker és konflis gyűlt össze ekkorra. A segédek határozatot fogadtak el, hogy ha továbbra sem történik változás, sztrájkba lépnek. Január 31-éig adtak határidőt a tulajdonosoknak, hogy nyilatkozzanak, hajlandók-e betartani a december 1. óta hatályban lévő kollektív szerződésüket. A bérkocsitulajdonosok válaszra sem méltatták őket. Ezek után határozták el a bérkocsissegédek, hogy sztrájkba lépnek február 6-án, ami egészen 8-áig tartott.

A tárgyalások eredményeképp megegyezés jött tétre, mely szerint a segédek megkapják a viteldíj 25%-át, a hajtáson kívül csak kocsimosásra vannak kötelezve, hetenként egy szabadnapot kapnak, munkaidejük pedig napi 12 óra. Cserébe a munkaadók továbbra is azt követelték, hogy a közönségtől ötszörös viteldíjat szedhessenek. Úgy tűnt, hogy a hatóság ezt a kérésüket továbbra sem hajlandó teljesíteni, majd február 11-én végül mégis a gazdák győztek. A közönség viszont ettől kezdve egyszerűen nem ült bérkocsira, ami egyaránt sújtotta mind a tulajdonosokat, mind a segédeket, így az elégedetlenség továbbra sem csitult. Mindössze négy hét telt el a következő sztrájkig.