Libri, Líra bolthálózat; Örkény Könyvesbolt, Kölcsey Könyvesbolt (Veszprém), Anima könyvesboltok, Írók Boltja, Fókusz, Líra Könyváruház, Flaccus Könyvesbolt); a Média Markt, Tesco, Auchan

1919. február 18-24. A földügyektől a cipőuzsoráig

Barkóczi Janka – Torma Galina

Az év eleje óta tapasztalható általános feszültség 1919 második hónapjában sem csökken. A háború traumatikus élménye még élénken él a lakosság emlékezetében, a nehéz helyzetbe került társadalmi csoportok továbbra sem látják a kiutat.

A különböző politikai erők megpróbálják a tömegek dühét a saját érdekeiknek megfelelően kihasználni. Azokban a napokban, amikor Károlyi Mihály bejelenti a földosztást, a fővárosban újságok szerkesztőségeit ostromolják és hiánycikké válik a cipőkészítés alapanyaga, a bőr.

Károlyi Mihály Kápolnán megkezdi a földosztást

A földosztásról szóló XVIII. néptörvényt 1919. február 2-án fogadták el. Ennek értelmében lehetőség nyílt a magánbirtokok 500 hold feletti részének és az egyházi birtokok 200 hold feletti részének kisajátítására, melyet aztán kis- és középbirtok kialakítására osztottak szét. A jogosultak körét elsősorban hadirokkantak, hadiözvegyek, katonai szolgálatot teljesítő nincstelenek és szegényparasztok alkották. Az első ünnepélyes földosztást Károlyi Mihály kápolnai birtokán, Heves megyében tartották, ahova február 23-án különvonat vitte Budapestről a kormánytagokat és a meghívottakat. A sűrűn szitáló esőben megtartott ünnepség a település ’48-as honvéd emlékművénél zajlott, ahol Károlyi személyesen kezdte meg a parcellázást. Először közösen elénekelték a Szózatot, majd a földosztással biztosított új lehetőségeket méltató beszédek következtek. Károlyi a következő szavakkal köszöntötte a hallgatóságot: „Eljöttünk hozzátok, hogy átadjuk nektek azt, ami a tietek. A kezetekbe adjuk az új zászlót, amelyre ez van írva: földdel, szabadságot és rendet a népnek. Ezt a zászlót jól fogjátok, erősen tartsátok, mert azok, akiknek ez az új világ kárt okoz, tömörülni fognak, s ha engeditek, kiragadják a kezetekből ezt a zászlót. […] A földbirtokreformot megalkottuk. Ez azonban az alkotásnak csak egyik része. Most a dolgozó nép munkájára van szükség, hogy az alkotás maradandó legyen. Aki igazán akarja a köztársaságot, aki igazán akarja, hogy a föld a népé legyen, az segítse a kormányt nehéz munkájában. A legnagyobb segítség pedig az, ha ásót és kapát vesznek a kezükbe, odaállnak az ekeszarva mellé és arra törekednek, hogy többet termeljünk, mint eddig.” Károlyi után mások is beszéltek, és ahányszor a szónokok megszólították a hallgatóságot, tömeg egy emberként kiáltva válaszolt nekik. Búza Barna földművelésügyi miniszter azt is hozzátette a korábban elhangzottakhoz, hogy ezentúl Magyarországgal kapcsolatban nem a föld népét, hanem a nép földjét fogják emlegetni, valamint az új törvény azt is jelenti, hogy ezután senki nem élhet az országban munka nélkül, „a mások munkájából.” Az első darab földet Antal János nincstelen, rokkant katona kapta, akinek nevét maga Károlyi jegyezte be a regiszterbe. Krúdy Gyula riportkönyvének megható leírása szerint a katona ekkor halk hangon, megilletődötten tett ígéretet a grófnak arra, hogy a földet megbecsüli és mindig dolgozni fog rajta.

Az első földosztás

Végül azt látjuk a képeken, ahogy a résztvevők levernek egy facölöpöt, mely a nagybirtokból létrejött kisbirtok mesgyekövét jelképezi. A cölöp egy dombocskán áll, melyre Károlyi után a kormány tagjai, köztük Buza Barna és Garami Ernő is dobtak egy-egy lapátnyi földet, majd a Himnusz hangjaival ért véget az ünnep. Ezek a felvételek azért különlegesek, mert úgy mutatnak be egy fontos történelmi eseményt, hogy az az apró részletek és gesztusok révén igazán közel kerül a nézőhöz.

Arnaldo Fraccaroli, a magyarbarát olasz újságíró

„Ha egy újságíró egy másik újságíróval csinál interjút, annak nagy okának kell lennie” – kezdi cikkét a Budapesti Hírlap munkatársa 1929-ben. Ilyen például az, ha az illető újságíró „a zsurnalisztika nagy nemzetközi primadonnái közé tartozik”, akik nem lehetnek többen, mint öten-hatan. S ha ezek közül is a legnagyobb tartózkodik épp Budapesten, az mindent megmagyaráz. Arnaldo Fraccaroli, vagy ahogy New Yorktól Pekingig kollégái becézték: Fracca, a híres milánói lap, a Corriere della Sera riportere volt. Persze nem egyszerű riporter, sem témáit, sem stílusát tekintve, hisz tudósításai „ragyogó írói tollal megírt novellisztikus” írások voltak inkább, riportalanyai pedig a legfelsőbb körökből kerültek ki. A fent említett budapesti beszélgetés kedvéért ő maga számolta össze, hány államfővel, királlyal sikerült addig interjút készítenie: „Az olasz királlyal, az önök kormányzójával, Coolidge elnökkel, Krisztián dán királlyal, Gusztáv svéd királlyal, az utolsó török szultánnal, Ferdinánd bolgár cárral, Péter szerb királlyal, Konstantin görög királlyal, Massaryk elnökkel, a jaipuri, gwaliori és az udajpuri maharadzsákkal, akik szintén szuverén államfők. No és végül Albert őfelségével, Monaco urával.”

Fraccaroli és magyar felesége, Németh Toncsi

Fraccaroli Budapesten is sokszor megfordult, sőt mi több, magyar feleséget választott magának, Németh Toncsi színésznőt. Itt volt az első világháború első napjaiban, a mozgósításkor, majd nem sokkal az őszirózsás forradalom után, 1918. december 12-én újra Budapestre jött, hogy saját élményei alapján írhasson olvasóinak Magyarország háború utáni helyzetéről. Magyar újságíró barátja, Herczeg Géza így írt erről: „Harmadnapja kalauzolom Fraccarolit Budapesten. Mindent megnéz és meg is lát, minden érdekli, mindent meghallgat és mindenkivel beszél.” Négy-öt napig tartózkodott a magyar fővárosban, ami alatt a politikai és társadalmi élet minden számottevő alakjával beszélt, köztük természetesen Károlyi Mihály miniszterelnökkel és feleségével, Andrássy Katinkával is készített interjút. Összegyűjtött benyomásait egy cikksorozatban írta meg, melynek első darabja épp karácsony napján jelent meg lapjában.

A Corriere della Sera tudósítójaként a földosztáson

Legközelebb egy újabb nagy esemény, az első földosztás alkalmából érkezett Magyarországra. Károlyi különvonatán utazott Kálkápolnára február 23-án a kormány tagjaival, valamint a magyar és külföldi sajtó képviselőivel együtt. Az eseményről készített híradós beszámoló ünnepélyes vetítésén is részt vett a Royal Apollóban Károlyi Mihály és felesége társaságban, ahol a kormány tagjai is jelen voltak családjaikkal, illetve jó barátja, az akkor már miniszteri tanácsos, Herczeg Géza. Fraccaroli lelkes és részletes beszámolója március elején jelent meg az olasz napilapban „Károlyi gróf fölosztja birtokait parasztjai közt” címmel.

Arnaldo Fraccaroli


Egy hónappal később már a bolsevizmus hatalomra kerülésével kapcsolatban írt Magyarországról. A változásokért a nyugati államok kapitalizmusát, a cseh-román imperializmus rablópolitikáját okolta, illetve azt, hogy akkoriban a bolsevik Oroszország volt az egyetlen hatalom, mely az antanttal szemben állt, akikben nemcsak Károlyinak, s a kormánynak, de az egész országnak is csalódnia kellett addigra.

Arnaldo Fraccaroli hosszú pályafutása során nemcsak az újságírásban mutatta meg páratlan tehetségét. Színművei a 20. századi olasz drámairodalom egyik jeles alakjává tették. Több darabjából készült filmadaptáció is, köztük a leghíresebb a Fellini által rendezett La dolce vita, Az édes élet Marcello Mastroianni és Anita Ekberg főszereplésével. Jó barátságban volt Puccinivel. Róla szóló monográfiája 1925-ben jelent meg La vita di Giacomo Puccini címmel. A zeneszerző maga mesélte el élete történetét barátjának, aki gondosan lejegyzett mindent, hogy azt végül könyvbe foglalva hagyományozhassa az utókorra. Tőle kapott aranyóráját, melynek aranylapjába Puccini belevésette aláírását, élete végéig büszkén viselte.

Szülővárosában, Villa Bartolomeában nagy becsben áll híres szülöttjük, emlékét őrzik, a városka főutcáját és könyvtárát is róla nevezték el.

A munkásság nagyszabású tüntetése a kommunisták ellen

Az év elejére felgyülemlett feszültséget a tömegek többször is a korabeli média fontos orgánumai ellen indított támadásokkal vezették le. A fővárosi szerkesztőségek ostromai megmutatják, hogy milyen nagy szerepe volt a nyomtatott sajtónak ebben az időben. Január 23-án délelőtt a konzervatív Pesti Hírlap székhelyén törtek-zúztak a pesti munkások, mert az az egyik vezércikkében felszólalt a munkanélküli segélyek aránytalan mértékű folyósítása ellen, azt sugallva, hogy a lakosság a juttatások miatt csak ellustul. A nehéz körülmények között élő, egyre jobban marginalizálódó csoportok dühe azonban nem csak a konzervatív, de a szociáldemokrata sajtó képviselőit is elérte. Február 20-án a Vigadóban tartottak gyűlést a munkanélküliek, akik a rendezvény után előbb a KMP Vörös Újság című lapjához, onnan pedig a Népszavához vonultak. A Népszava elleni haragot az váltotta ki, hogy az itt megjelenő cikkek gyakran kritizálták a kommunisták tevékenységét. Az újság szerkesztősége a Conti utca (Tolnai Lajos utca) 4. szám alatt volt, azonban a tüntetők már a Conti utca és a Népszínház utca sarkán fegyveres összetűzésbe keveredtek a rendvédelmi erőkkel. A halálos áldozatokkal és sok sebesülttel járó konfliktus hatására a szociáldemokraták másnapra a saját erejüket demonstráló tömegrendezvényt hirdettek.

Az emberek február 21-én, pénteken, délelőtt 9 órától gyülekeztek a Kossuth téren, számuk a 11-kor kezdődő beszédek idejére pedig többszázezresre duzzadt. Az egyes szakmák képviselői csoportosan érkeztek, ki-ki a saját hivatásának eszközeit hozva magával, így például a húsipari dolgozók bárdokat, nyúzókéseket és véres ökörszarvakat. A filmhíradó képein vonuló katonák az I. Honvéd Gyalogezred kötelékébe tartoznak és katonazene kíséretében masíroztak a térre. A szónokok fő üzenete összecsengett a Népszava aznapi vezércikkének mondanivalójával, mely a jobbról és balról egyaránt fenyegető ellenforradalmi veszélyre figyelmeztetett. „Teljes lelki közösség van a jobboldali és a baloldali ellenforradalom között: A jobboldali reakció a tisztek sztrájkjával és a köztisztviselők szabotázsával fenyegetődzik, a baloldali reakció házbérsztrájkot szervez és a szakszervezetek szabotázsát hirdeti. A jobboldali reakció csakúgy halált kiált a proletárhadsereg szervezőire, mint a baloldali reakció. A jobboldali reakció állandóan fegyveres puccsokon töri a fejét és abbén is követi példáját a baloldali ellenforradalom. Kétfelől jönnek, kétféle elemei a társadalomnak, de mégis egyazon sav, egyazon lélek lakozik bennük, ugyanarra a célra törnek: a forradalom megbuktatására, a proletár párt letörésére.”

Aznap sokan kaptak szót a tér különböző pontjain, akár egymással párhuzamosan is, hiszen hangosítás híján üzenetükkel csak a közelben állók csoportjait érhették el. A Parlament lépcsőjén Preusz Mór, a Munkástanácsok elnöke, és Böhm Vilmos hadügyminiszter mondott beszédet, aki szerint a kommunisták felforgató tevékenységét mindössze 2-3 ezer fiatal gyerkőc végzi, de az erő, a hatalom és a katonai támogatás még mindig a munkások mellett van.

A híradó ugyan nem számol be róla, de az eseményekhez hozzátartozott, hogy a február 20-ról 21-re virradó éjjel a hatóságok negyvenhat automobillal indultak a kommunista vezetők elfogására, akiket aztán márciusig őrizet alatt tartottak. A társaik halála miatt feldühödött rendőrök a toloncházban félholtra verték az otthonában letartóztatott Kun Bélát, akinek mártír imázsát a kommunistákkal szimpatizáló sajtó a következő hetekben ez alapján építgette.

A Népszínház utcai harc áldozatainak temetése


A Népszínház utcai összecsapás hat áldozatát február 25-én temették el. Kolonics Sándor, Nagy III. Zsigmond és Kovács IV. Ferenc rendőröktől, Vigh János és Billig Károly védőröktől, valamint Kürschner József népőrtől katonai pompával vettek búcsút. A szomorú filmhírben a koporsók felravatalozását látjuk, melyeket a Parlament kupolacsarnokából hoztak ki a térre. A fehérérc koporsókat emelvényre helyezték, majd magas rangú közéleti személyiségek búcsúztatták a halottakat. Beszédet mondott többek között Garbai Sándor, Hock János, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Nagy Vince belügyminiszter, valamint Dietz Károly rendőrfőkapitány. A szónokok kiemelték az elhunytak hivatástudatát és hősiességét, mellyel életüket adták a rend védelméért, és együttérzésükről, valamint további támogatásukról biztosították a hozzátartozókat.

A Kossuth térről a temetőbe induló utolsó útról ezt követően így számol be a Budapesti Hírlap: „A gyászmenet egész sokaságai méltóságos csöndben haladt az Alkotmány-utcán, Váci-körúton, Teréz-körúton, Erzsébet-körúton, Rákóczi-úton át a Kerepesi-úti temetőbe. A hosszú útvonalon százezer főnyi közönség sorakozott s mély megilletődöttséggel szemlélte a menetet. Az úton a honvédzenekar, továbbá az egyesített nagy cigányzenekar gyászdalokat játszott. A merre a menet elhaladt, az erkélyeket, ablakokat gyászba öltöztette a közönség. Fekete lobogók, gyászdrapériák és néma csendben várakozó közönség sorai között haladt a gyászmenet.”

 Bőr- és cipőhiány a forradalom után

Károlyi Mihály forradalmi kormánya 1918. november 22-én megszüntette a háború idején bevezetett cipőjegyrendszert. Akik azonban úgy gondolták, hogy ezentúl újra tetszés szerint csináltathatnak majd cipőt, azoknak nagyot kellett csalódniuk. A kormány ugyanis ezzel egyidejűleg szigorú korlátozásokat vezetett be ezen a téren. Továbbra is csak azok vásárolhattak cipőt, akiknek amúgy is járt volna cipőjegy, személyazonosságukat aláírásukkal és lakásbejelentő lapjuk felmutatásával kellett igazolniuk. Egy személy csak egy pár cipőt rendelhetett, s csak olyan személy volt erre jogosult, akinek a megrendelt cipővel együtt legfeljebb három pár lábbelije volt és a vételt vagy megrendelést megelőző hat hónap alatt új cipőt nem vásárolt vagy rendelt magának. A cipésznek vagy cipőkereskedőnek jelentést kellett tennie az eladásról a cipőhivatal felé a név, cím és ár feltüntetésével. A jogtalan vásárló minden cipőjét elkobozták egy pár kivételével. Az árat maximálták, melyet a cipő talpába kellett belenyomni, az esetleges árdrágítások elkerülése végett.

A kormány azért kényszerült arra, hogy ilyen szigorú intézkedéseket hozzon a cipővásárlás terén, mert nagyon kevés volt a rendelkezésre álló nyersanyag. Részben azért, mert a háború után nehezen indult be a termelés, nem volt elég szén és cserzőanyag, a bőr- és cipőgyáraink nagy része a megszállt területeken voltak, a raktáron lévő bőrkészlet mennyisége pedig nem volt elegendő. Ezenkívül egyes bőrkereskedők nagyobb mennyiségű, innen-onnan elhurcolt nyersanyagot halmoztak fel, hogy a zugforgalomban sokszoros áron adhassák el. Az elkészült cipők ára pedig ennek köszönhetően az egekbe szökött. A rendelet bevezetése után egy-egy drágábban felszámított cipőért minimum ötnapi elzárás és pénzbüntetés járt, azonban még ez sem tántorította el az elszántabb cipészmestereket és utcai cipőárusokat attól, hogy jóval többet kérjenek el egy pár lábbeliért, mint amennyi járt volna érte.

A nyersanyaghiány nem szűnt, továbbra is sújtotta a cipőkészítő kisiparosokat, azokat, akik tisztességes úton és áron szerettek volna bőrhöz jutni. Először az aradi cipészek léptek sztrájkba 1919. február 13-án, bizonygatva azt, hogy majdnem annyiba kerül a cipő előállítása, mint amennyiért eladhatják a maximális ár meghatározása óta. Az aradi sztrájkot követően pár nap múlva Budapesten is szervezkedni kezdtek az érintettek. A cipészkisiparosok szervező bizottsága több száz cipészmester részvételével tartott értekezletet, melyen elhatározták, hogy február 20-án monstre küldöttséggel keresik fel a kereskedelemügyi minisztert, Garami Ernőt, hogy átadják neki a követeléseikről szóló memorandumukat. Aznap háromezer kisiparos és kereskedő vonult fel a minisztérium előtt „Le a bőruzsorásokkal! Olcsó cipőt a közönségnek!” táblákkal. A küldöttség szónoka szakértekezlet összehívását, továbbá szabad kereskedelmet, szabad ipart és a bőrforgalom szabaddá tételét követelte. A miniszter megígérte, hogy összehívja a szakértekezletet és átvette a memorandumot.

A tüntetők mozgalmának eredményeképp kormánybiztosi meghatalmazással a Készbőrközpont és a Népruházati Bizottság bőripari szakosztályának szervezett tisztviselőiből, továbbá a cipészmunkások szakszervezetének küldötteiből ellenőrző bizottságok alakultak. Ezek a bizottságok végigvizsgálták Budapest és környékének összes bőrgyárát, tímárjait, nagyobb cipőüzemeit és a bőrkereskedések nagy részét. Hatalmas mennyiségű visszaélést, áruelrejtést és uzsorát sikerült leleplezniük. A cipőüzemek jó része például a számukra kiutalt talpbőrök helyett hulladékot és papírt dolgozott fel, hogy a jó anyagot sokszoros áron továbbadhassák. A vizsgálat után több mint száz feljelentést tettek a bizottságok, hogy a rendőrségre bízzák a gyors és szigorú eljárást ezekben az esetekben addig is, míg az uzsoráról és lánckereskedésről szóló törvény meg nem jelenik.

Vértes Marcell cipőrendelésről szóló karikatúrájának érdekessége, hogy nemcsak a híradóban megjelent változat maradt meg, hanem annak egy címváltozata is, sőt előkerült egy korábbi verziója is a rajznak. Ennek köszönhetően betekinthetünk abba a folyamatba, ahogy ezek a karikatúrák alakultak és elnyerték a nagyközönségnek szánt végső formájukat.

Ez a weboldal sütiket használ

Sütiket használunk a tartalmak személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához. Cookie adatkezelési tájékoztatónkat itt találhatja meg.

Megértettem